Érkezésem a Mathba - Srí Nriszinha Csaturdasí 1947

Születési helyem Bamunpara, vagy ahogy régebben hívták, Brahmanpara. A helyi falusi iskolába jártam, később Putsuriban tanultam. Édesapám eladta a bamunparai birtokot, és vett egy új házat Rangpurban, így elköltöztünk abba a megyébe. Az anyai nagybácsim és családja Rangpurban éltek. Elég tehetősek voltak, így meghívták anyámat és apámat, hogy telepedjenek le náluk. Akkoriban a politikai helyzet India és Pakisztán között feszült volt, ami végül az 1947-es szakadáshoz vezetett. Apám meghalt Rangpurban, ezért a családunk visszatért szülővárosomba, Bamunparába.

Felelős lettem a családom támogatásáért, de ehhez tanulnom kellett valamilyen szakmát. Elmentem gyakorlatra egy jótékonysági betegellátó kórházba. Nem tudom létezik-e a még. Nagy hiány volt orvosokban és ápolókban, egyszerre mindössze egy orvos és egy nővér volt ügyeletben, és én. Akkori íratlan törvény szerint, ha valaki egy orvosnál öt-tíz éven át gyakorlatozott, akkor joga volt orvosnak nevezni magát. Naponta két betegápolóba jártam dolgozni, melyek két kilométerre voltak egymástól. Kinyitottam, megvártam míg megérkezik a takarító, aki előkészítette a terepet a betegek fogadására.

A szádhuk vonzásában

Egyik nap négy-öt szádhu érkezett a Mathból. Először este fél nyolckor láttam őket. Énekeltek, és leckét adtak a Srímad-Bhágavatamból. Szinte vonzottak magukhoz. Az egyik különösen nagyon átszellemültnek tűnt, a teste mint egy szentté, olyan volt.

Miután meghallgattam a fiatal brahmacsári gyönyörű stílusban előadott, forradalmian új előadását, nagyon lelkes lettem. Nem úgy beszélt, mint ahogy a vándor „Gószvámík”szoktak, hanem teljes elragadtatásban. Annyira tetszett, hogy másnap is visszatértem.

Gyerekkorom óta tanultam mridangázni, a hangom is elég jó volt, tehát volt némi tapasztalatom ezen a téren. Amikor megérkeztem, éppen énekelték a „Vandé guróh srí csaranáravindamot”, így hát megkérdeztem, hogy kísérhetném-e őket. Meglepődtek, mert én csak egy kis falusi legény voltam a szemükben, de kaptam egy mridangát és játszhattam. Tetszett nekik.

Egyébként képzett énekes voltam, de ez egy másik történet. Az apám híres Vaisnava előénekes volt, kirttanokat vezetett. Ismert volt azon a vidéken, és én is sok éneket eltanultam tőle. Tizennégy éves koromban halt meg. Nem sok ember tudta, hogy az apám híres szankírttan vezetőként, pénzt fogadott el az oktatásért. 200-250 rúpiát is elkért egy leckéért, ami elég nagy összegnek számított.

A nagybácsim bánata

Egyik nap a verandán megláttam a nagybácsikámat sírni. Nagyon erős, harcos ember volt, híres botharcos, tehát meglepődtem, hogy ilyen állapotban látom. Megkérdeztem miért sír. Üzenetet kapott, amiben az apámat hívták énekelni, de aki meghívta, nem tudta, hogy már rég halott, és ezen keseredett el.

Vissza akarták hívni telefonon, de nem tudott mit mondani, mert nem volt senki, aki az apámat helyettesíthette volna. Felajánlottam magamat, én helyettesíteném apámat. Még sose hallott énekelni, álmában sem jutott volna eszébe, hogy én tudom azokat a nehéz énekeket, amikhez még túl fiatal voltam, a Srí Srí Rádhá-Krisna madhura-rasza kedvteléseiből. Apám nem engedte az ilyen kirttanok hallgatását, mert túl fiatal és képzetlen voltam hozzájuk. Ettől függetlenül engem nagyon vonzottak, így amikor apám énekelni ment, sokszor követtem és elbújtam egy bokorban, ahonnan hallgathattam. Sokszor egy egész hónapig tartott, míg minden meghívásnak eleget téve, körbeutazta a vidéket.

Nagyon vonzódtam a Rádhá-Krisna énekekhez. Jó memóriám volt, így minden éneket megjegyeztem hallás után. Ezen kívül, apám leckéket adott néhány tanulónak, amit én végighallgattam, miközben olvasást színleltem. Így képeztem magam.

Ezt mind elmagyaráztam a bácsikámnak. Bár meg volt lepve, behívott a házba, hogy játsszak el valami nehéz darabot. Hibátlanul elénekeltem, mire örömében átölelt. Már tudta, hogy nem kell félnie a telefonhívástól, mert mondhatja, hogy bár a testvére már nincs közöttünk, de helyette a fia vállalja a feladatot.

Legalább 30 kilométernyire volt ahova az első meghívásom szólt. Ettől kezdve faluról falura jártam, és énekeltem. Tapasztalatot gyűjthettem, és tanulhattam.

Első társulásom

Miután láttam és hallottam a szádhuk éneklését, olyan vonzóak voltak, hogy beálltam közéjük. Nagyon meg voltak elégedve velem. Beszéltek a Hari-katháról, és megkérdezték, hogy miért focizok. - Helyette inkább gyere el hozzánk, majd beszélünk veled. Eddig még soha sem találkoztam szádhukkal, de most nagy hatást gyakoroltak rám, vonzódni kezdtem hozzájuk. Így hát abbahagytam a focizást és helyette inkább velük társultam. Így kezdődött minden.

Elkezdtek tanítani, hogy ez a test nem az énem, ez semmi, hogy az elme semmi, hogy ez a világ semmi, az apám, az anyám semmi - minden semmi, csak egyedül Krisna a valóság és minden más csak anyagi és ideiglenes. Egy nap meghalok, és fel kell készülnöm erre a napra. Minden születésben benne van a halál. Mit teszünk a halál után? Nem tudjuk mikor jön el és hová kerülünk. Lehet hogy a következő életben az anyám vagy az apám egy kutya lesz - nem tudhatjuk kik lesznek következő szüleink. Így tanítottak.

Egyszerű fiatal suhanc voltam, mindent elhittem nekik. Rettentő nagy hatást gyakoroltak rám. Egyszer viccelődve megkérdeztem, hogy nem vinnének-e magukkal. - Persze - mondták -, de te eljönnél-e velünk? - Igen! - válaszoltam.

Később aztán megbántam az elhamarkodott kijelentésemet, és próbáltam visszakozni. A hirtelen „Igen” után, összezavarodtam. Még életemben nem hazudtam. Ez egy régi jó szokásom volt: amit megígértem, ahhoz tartottam magam. Most pedig pont ilyen szent emberek előtt adtam szavam, amiből nem volt visszaút.

Vaisnava családból jöttem, számtalan vaisnava könyvet olvastam, tisztában voltam Nitjánanda Prabhu történetével. Az apja egy ígéret hatására adta oda fiát Mádhavéndra Purinak. Ismertem a történetet, de mégis próbáltam kitalálni valamit, hogy megússzam a szádhuknak tett ígéretem. Arra jutottam, hogy ha ők mondanák, hogy nem muszáj velük mennem, akkor fel lennék mentve. De nem mondták. Helyette minden nap agymosást tartottak. Miután hazamentem a szállásra, majd a rendelőbe, egyre csak sírtam: hogy is hagyhatnék itt mindent? Hogy kerülhetném el, amit a szádhuknak ígértem?

Mindenféle megfordult a fejemben, de amikor találkoztam velük, megint csak azt éreztem, hogy igen, el kell mennem. Hazafele viszont már megint ki akartam bújni az ígéretem alól.

A szabadulás terve

Végül kitaláltam valamit, ami végső esetben megmentene az ígéretem betartásától. Azt találtam ki, hogy mi lenne, ha én állnék elő egy ilyen feltétellel: „Igen, elmegyek veletek, de csak ma, később lehetetlen.” Ma nem tudnának elvinni, mert egy nagy ünnepre készülődnek a faluban. Így megszabadulnék a kötelezettség alól. Arra számítottam, hogy majd azt mondják, hogy csak másnap tudnak elvinni, mire én azt válaszolnám hogy másnap nem tudok menni, csak ma.

Tehát odamentem a szádhukhoz a javaslatommal. A válaszuk meglepő volt. Nagyon boldogok voltak hogy ennyire akarok menni, és megígérték, hogy még az éjjel elvisznek. És azon az éjjelen el is szöktettek.

Szökés Krisnához

Hajnali két órakor a Nadanghat folyón való átkeléssel kezdődött az utazásunk. Ilyenkor éjszaka nem állt rendelkezésre csónak, ami átvitt volna, így át kellett úsznunk a folyót Dzsajádvaita Brahmacsári szádhuval. Sríla Bhaktisziddhánta Szaraszvati Thákur Prabhupáda tanítványa volt, és Sríla Guru Maháráddzsal élt. Ő küldte ezeket a szádhukat Nadanghatba prédikálni. Néhány óra gyaloglás után megérkeztünk Navadvip külvárosába. Dzsajádvaita Prabhu egy egyszerű épületre mutatott, ez volt az ásram. Abban az időben csak egy kis háromszobás épület volt. Kissé csalódottnak éreztem magam.

Gyerekkoromban olvastam a Mahábháratát, a Rámájanát, valamint Vaiszisthá, Visvámitra és más szentek asramjainak a leírását. Emlékeztem ezekre a leírásokra, de ez az ásram egyikre sem hasonlított. Ez csak egy kis kunyhó volt, és ez eléggé lehangolt. Látva elkeseredésemet a brahmacsári szabadkozott, hogy csak kívülről látszik ilyen kicsinek ez az ásram, de egy nagy, nagy szádhu lakik benne. Nem lettem boldogabb, de ha már egyszer megszöktem a falumból, nem mehettem vissza, maradnom kellett.

Sríla Guru Mahárádzs épp a verandán sétált és dzsapázott. Dzsajádvaita Brahmacsári Prabhu bemutatta: - Ő a Gurunk. Gyere. Dzsajádvaita Prabhu felment a verandára, és teljes dandavát pranámát ajánlott, majd engem is biztatott. Sríla Guru Mahárádzs megkérdezte: - Hol találtad ezt a fiút?

Dzsajádvaita Prabhu elmagyarázta, majd így fejezte be:
- A mai nappal ez a fiú csatlakozik az ásramhoz.
- Intelligens fiúnak néz ki, ha kellőképpen felkészítem, még ütőképes fegyver válhat belőle a közösségünk számára - mondta Sríla Guru Mahárádzs.
- Itt tudsz maradni ásram életet élni? - kérdezte. - Meglepődtem, mert a jövetelem már végleges volt.
- Igen, maradok - válaszoltam.

Első böjtölésem

Nriszinha Csaturdasí napja volt, teljes böjt napja. Még sohasem böjtöltem. Mióta formálisan megkaptam a hagyományos brahmin zsinórt, betartottam az ékadásíkat, és soha sem ettem gabonát ezeken a napokon, de még soha nem böjtöltem. Ilyenkor gabona helyett alu-dhámot (krumpli szabdzsí), vagy tejkészítményeket ettünk. Követtük az ékadásít, mindenféle más ízű finomságokkal. De itt megmondták, hogy Nriszinha Csaturdasí napján semmit nem kapok enni.

Semmit nem tudtam Nrisinha Csaturdasíról, és már nagyon éhes voltam. Megkérdeztem Dzsajádvaita Prabhut. - Ó Prabhu, nagyon éhes vagyok. Nem ehetnék valamit?
- Ma teljes böjtnap van - válaszolta.
- Ez az jelenti, hogy semmit sem ehetek?
Azt mondta, hogy egy kis gyümölcsöt ehetek. De hol találhatok? Megláttam egy papaja fát. Dzsajádvaita Prabhu beleegyezett: - Ehetsz papaját, de a felét a Múrttiknak kell ajánlanod, a maradék a tiéd.
Este a Nriszinha-púdzsá után rengeteg alu-dhámot kaptam, másnap pedig nagy fesztivált tartottunk, és sok-sok praszádamot ettem. Különösen a paramanna (édes rizs) ízlett.

Két nappal később a prédikáló csapat többi tagja is visszatért Nadanghatból, úgy tűnt rengeteg ismerősöm van. Sríla Guru Mahárádzs megnézett magának, és tetszettem neki. Keresett egy fiút, aki a jövőben az utóda lehetne. Az volt a feltétele, hogy ennek a fiúnak bráhminnak, intelligensnek kellett lennie, olyan képességekkel, amelyek alkalmassá teszik a guru szerepre. Sríla Guru Mahárádzs egy olyan jelöltet keresett, aki majd átveheti helyét a tanítványi láncban. Amikor meglátott, letesztelt, aztán hívta Sríla Krisna Dász Bábádzsí Mahárádzsot is, és más barátait, hogy teszteljenek le.

Mindannyian kitűnő jelentést adtak rólam. Köztük volt Sríla Guru Mahárádzs nővére, Rámá Didi is, aki még a mai napig itt él velünk a Mathban (1998-ban hangzott el az interjú). Őt is megkérdezhetik, mindenre emlékszik. Rámá Didi azt mondta rólam Sríla Guru Mahárádzsnak, hogy megfelelek. Azt nem tudhatja előre, hogy a jövőben mi lesz, de akkor minden tekintetben megfeleltem.

Kezdetben kicsit aggódtam, hogy vajon jól cselekedtem-e. Fiatal gyerek voltam, megtettem az első lépést, elszöktem a Mathba, de ezt kizárólag érzelmi indíttatásból tettem, nem odaadásból. Először kicsit boldogtalan voltam, de mikor megkaptam Sríla Guru Mahárádzs kegyét, onnantól kezdve nagy boldogság töltött el.

Körülbelül egy hónap múlva elmentünk Sríla Guru Maháráddzsal Midnapore megyébe. Midnaporban van Srípád Jádzsávar Mahárádzs Mathja. Sríla Guru Mahárádzs arra az elhatározásra jutott, hogy kihirdeti, hogy ha fel tud készíteni, én leszek az örököse. A brahmacsárik felől érződött ellenállás, még attól a brahmacsáritól is, aki a Bhágavatamot olvasta nekem, és aki nagyon kedvelt. Amikor kiderült Sríla Guru Mahárádzs elhatározása, mindenki nagyon féltékeny lett rám, és megkezdődött a támadások sorozata ellenem.

Midnaporéból Puríba mentünk a Ratha-játrá fesztiválra. Maradt tizenöt napunk. Sríla Guru Mahárádzs elküldött erre az időre Gandzsámba prédikálni.

A prédikáló út után egy bizonyos brahmacsári nem akart elvinni Puríba a Ratha-játrá fesztiválra. Sríla Guru Mahárádzs nagyon mérges lett rá, és jól lehordta: - Ez egy új fiú, még eddig nem látta a Ratha-játrát, milyen alapon akadályozod meg benne?

Ebben az időben az volt a Mathban a szabály, hogy mielőtt valakit felavattak, hat hónapot kellett töltenie a Mathban. Sríla Guru Mahárádzs megtörte ezt a szabályt, és ott felavatott a Ratha-játrá fesztiválon.

Hívatott, és közölte, hogy fel fog avatni. Persze jött az ellenkezés - nem szembe, hanem burkoltan - a másik oldalról, de Sríla Guru Mahárádzs nem törődött vele. Megadta az első avatást Purí Dhámban.
- Figyelmesen mantrázz, ne törődj semmivel, ne figyelj az időre - mondta.

Aktív napok a Mathban

Olyan vagyok, hogy megállás nélkül, egész nap képes vagyok dolgozni. Nagyon nyughatatlan a természetem, mindig azt érzem, hogy muszáj csinálnom valamit, nem tudok megmaradni egy helyben. Így hát állandóan dolgoztam, mert dolgoznom kellett.

Itt a Mathban, ha épp nem volt mit tenni délutánonként, míg mások pihentek, fel-le mászkáltam a hosszú bambusz zászlórúdon. Fel, le, fel, le. Sose pihentem délutánonként. Máskor egy nagy mangófára másztam.

Első ott tartózkodási évemben, annyi mangó termett, hogy mindig szívesen másztam fel a mangófákra, és ott ettem a mangót az ágakon. Mindenki panaszkodott rám, de én nem féltem, hiszen falusi gyerek voltam, félelemnélküli, és még most is az vagyok. Mindig úgy érzem, hogy az Úr Siva velem van, és megvéd.

Fiatalon sokszor jártam a dzsungelben, ahol tigrisek, medvék és más veszélyes ragadozók élnek, de én vígan átvágtam az erdőn. Amikor a faluban éltem, mindig éreztem ilyenkor az Úr Siva védelmét.

Mind a mai napig érzem ezt, hogy Siva vigyáz a fiára. Siva áldásával születtem, ezért lettem félelemnélküli. Így kezdődött az életem.

Sríla Guru Mahárádzs személyes szolgálója

Sríla Guru Mahárádzs magához vett, és megbízott személyes szolgálatával. Mindent elvégeztem körülötte, míg közben Ő állandóan tanított. Fél év múlva Sríla Guru Mahárádzs elintézte, hogy szanszkrit nyelvtant tanulhassak egy navadvípi pandittól. Naponta eljártam hozzá. Egyik nap megláttam a nagybátyámat az úton. Ő is felismert, pedig brahmacsári ruhában voltam.
- Szóval itt vagy, Navadvípban, hogy mennyit kerestünk mindenfelé, és sehol sem találtunk!
- Igen, itt vagyok, a Mathban élek. Kérlek gyere látogass meg.
- Melyik Mathban laksz? - kérdezte.
Sajnos megmondtam az igazat. Elég baj volt az. Ha nem mondtam volna meg, nem találtak volna meg. De én megmondtam, hogy a Srí Csaitanja Szaraszvat Mathban lakom.

Másnap 10.30-kor megérkeztek. A nagybátyám, és tizenkét óriás, néhány pandit kíséretében.
Épp a Math kerítésén dolgoztam, amikor odajöttek, megragadtak és erőszakkal el akartak hurcolni. Hangosan kiabálni kezdtem. - Segítség, elrabolnak!
Megláttam egy nagy goalát (tejesember), aki nagy becsben tartotta Sríla Guru Mahárádzsot, a neve Asvini Gós volt. Hangosan odakiáltottam neki: - Asvini, el akarnak rabolni!

Erre odajött Asvini, és megkérdezte, hogy miért akarnak elrabolni.
- Mert ő a mi fiúnk, miért ne vihetnénk el?
- Ha ez a helyzet, előbb menj be a Mahárádzshoz, és mondd el neki, mit akarsz.
Látták, hogy ez a goala jól megtermett ember, valószínűleg dakoit (rabló), mert errefele mindenki ismerte a volt dakoitokat. Így a nagybácsim és barátai nem mertek erőszakkal elhurcolni, inkább bementek Guru Mahárádzshoz beszélni vele.

- Ha le tudtok győzni, elvihetitek a fiút, de ha nem, itt marad. Rendben? - kérdezte Guru Mahárádzs.

Volt ott három Védánta pandit, mind nagy panditnak képzelte magát. Azt hitték, simán győznek, így természetesen beleegyeztek. Másnap visszatértek, és Guru Mahárádzs könnyedén legyőzte őket. Még két nap próbálkoztak, de mindannyiszor hasonló eredménnyel. Hazamentek, és elmondták anyámnak az újságot. Erre anyám eljött, amiből újabb bonyodalmak kerekedtek.

Ez a fiú lesz az örökösöm

Abban az időben a Mathban volt három-négy komoly brahmacsári. Hármuk különösen képzett volt, és merten remélték, hogy Guru Mahárádzs után örökölhetik az ácsárja posztot. Amikor Sríla Guru Mahárádzs kijelentette, hogy én leszek az örököse, mind keményen elkezdtek harcolni ellenem.

Volt egy ága a Mathnak Kalkuttában Sríla Bhaktivédánta Szvámí Mahárádzs házában. Sríla Szvámí Mahárádzs adott két szobát Guru Mahárádzsnak, hogy prédikálhasson. Ő volt az egyetlen, aki miatt Sríla Guru Mahárádzs elhagyta Navadvípot, és Kalkuttába ment. Két panditot is szereztek nekem, akik nyelvtant, kávját (költészet), Védántát, és több más tudományt tanítottak nekem. Szvámí Mahárádzs is sok mindent tanított minden nap. De ténylegesen, Sríla Guru Mahárádzs volt a tanárom, tanítása mindenkit felülmúlt.

Abban az évben három hónapot töltöttünk itt, aztán Vrindávanban három hónapot, és máshol egy hónapot, de állandóan úton voltunk. Fő tanárom Sríla Guru Mahárádzs volt, de mindenhol egy-egy másik tanárt is szerzett nekem. Vrindávanban Visvambhar Bábádzsí Mahárádzsot. Fantasztikusan jó bábádzsí volt. El sem tudom hinni mennyire. Húsz év múlva Mathurában jártam, és meglátogattam, mert hírét hallottam, hogy még mindig él. Mikor meglátott az öreg Bábádzsí Mahárádzs, teljes dandavátot ajánlott nekem. Mit mondhatnék. Döbbenetemben szóhoz se jutottam, annyira meglepődtem, hogy még látom ezt a nagy, nagy bábádzsít.

Mindenki tisztelte, mint magasan képzett, pandit bábádzsít. Én brahmacsári dandavatot adtam neki udvariasságból, de ő teljes dandavatot, amin nagyon meglepődtem: - Bábádzsí, a tanítványod vagyok, te pedig a mesterem. Miért tettél ilyet? Sértésnek érzek elfogadni tőled ekkora tiszteletet.
- Dzsé, Baba! Ahogy megláttalak, azt hittem Maháprabhu áll előttem, és neki ajánlottam dandavátot. Lehet, hogy a tanítványom vagy, de a látványod olyan emlékeket keltett bennem Maháprabhuról, hogy nem ajánlhattam kevesebbet. Nem követtél el sértést ellenem.

Vradzsa-dhámban mindenki rendkívül alázatos és toleráns. Annyi mindent tolerálnak, de ennek a bábádzsínak még a megszokottnál is lemondottabb mentalitása volt. Habár szahadzsijá bábádzsí volt, úgy éreztem dandavatomat kell neki ajánlanom. Abban a pillanatban a szokásos etikett nem számított.

Mi mindenképpen Sríla Száraszvati Thákur követői vagyunk, ennek a bábádzsínak az útja viszont egy kissé különbözött a miénktől. Ez kétségtelen. Nem tudtam, mennyire képzett, ezért dandavátomat kellett ajánlanom, de nagyon meglepett viselkedése. A tanárom volt, megismert mint gyerekkori tanítványát, húsz év után.

A szeretet kötelékében

Ahogy telt múlt az idő, egyre több szeretetet kaptam Sríla Guru Mahárádzstól. Gyengéd szeretetével kötözött meg, nem a Krisna-tudattal. Gyengéd szeretetének és figyelmének köszönhettem azt a hatalmas lehetőséget, hogy a Krisna tudatnak ebben az ágában maradhattam.

Már korábban is sokat tudtam Krisnáról, Maháprabhuról, Nitjánandáról, a Pancsa-tattváról, mert brahmin vaisnava családba születtem, ahol mindennaposak voltak az ilyen beszélgetések. Volt egy jó hátterem, de nem ettől maradtam a Mathban, hanem Sríla Guru Mahárádzs gyengéd szeretete volt a meghatározó számomra. Azután hogy csatlakoztam, Ő szolgáltatta az ihletet számomra, mely idővel csak nőtt és növekedett.

Sok segítséget kaptam lelki társaimtól is. Nagyon kedvesek voltak, mindig elláttak lelki táplálékkal a Krisna-tudattal kapcsolatban. Így nem kellett senkit sem kritizálnom, vagy megsértenem. Manapság annyi kritikát és sértést lehet hallani, de Sríla Guru Mahárádzs mindig csak dicsért más vaisnavákat, sohasem kritizált. Védelmünk érdekében és útmutatásként néha mesélt valamennyit róluk, de mindig nagyon tiszteletteljes módon. Ezért aztán kevés esélyem maradt sértést elkövetni más vaisnavákkal szemben.

Oly sok segítséget kaptam hittestvéreimtől. Időről időre Sríla Bhaktisziddhánta Szaraszvati Thákur nővére is eljött, hogy találkozzon Sríla Guru Maháráddzsal, és ő is mindig megáldott.

Segítségemre szolgált, hogy oly sok kegyes vaisnava úriember és hölgy tekintete kísért életem kezdetén, itt a Srí Csaitanja Szaraszvat Mathban, Sríla Guru Mahárádzs lótuszlábainál.

Lejegyezte és szerkesztette Mahánanda dász B.R., fordította Madhubala d.d.